Elég volt, ezt így nem csinálom tovább! Betelt a pohár, ez volt az utolsó csepp. Vége. Elvégre tizenhat éves vagyok, két év múlva nagykorú, akkor már legálisan is én dönthetek a jövőmről. De nem bírok addig várni, most akarok változtatni.
Ne gondoljátok, hogy az életemet kibírhatatlan, borzalmas körülmények között tengetem. Szerencsés vagyok, hogy jómódú családba születtem, és a szüleim imádnak. Egyetlen gyerekként én vagyok a szemük fénye. Most biztos azt gondoljátok, hogy semmi okom a nyafogásra. Sokáig én is így éreztem, hálás vagyok a gondoskodásukért, mindenért. Igyekeztem azt tenni, amit vártak tőlem, még akkor is, ha éppen nem volt kedvem hozzá. Mindig igyekeztem megfelelni az elvárásaiknak, soha nem mondtam nemet. Féltem a következményektől. Attól tartottam, ha ellenkezem, ha nem az a fiú leszek, akire vágynak, nem fognak szeretni.
Már első osztályban kezdődött: szó nélkül hagytam, hogy anyukám elvigyen a zeneiskolába, bár sok kedvet nem éreztem a hegedüléshez. De ő olyan lelkesen magyarázta, hogy milyen híres zenész lehet belőlem. Ha már neki nem jött össze, majd én! Szorgalmasan gyakoroltam, de pár év alatt kiderült, hogy nem vagyok kimagasló zenei tehetség, csak az időmet vesztegettem. Szerencsére apukám a sarkára állt, és felsős koromban megszabadultam a zenéléstől. De milyen áron! Helyette beírattak vízilabdára. Elég jól úszom, ezzel nincs bajom. De a labdajátékok közül a kosár- vagy a kézilabda a kedvencem. Apa szerint a vízilabda sokkal menőbb sport. Különösen az ő köreiben, sok híres vízilabdázó került ki az orvosok közül. Mit tehettem volna? Beletörődtem, hisz nem akartam csalódást okozni.
Épp ez a helyzet a tanulással is. Könnyen tanulok, és a kitűnő bizonyítványt kötelezően produkálnom kell. A szüleim régóta vitatkoznak azon, hogy melyik egyetemen tanuljak tovább: jogász legyek, mint az anyai nagyapám, vagy orvos, mint apa és a másik nagyapám. Most éppen döntetlenre áll a helyzet, ezért én teljes gőzzel tanulom a reál- és a humán tárgyakat is. Hamarosan választani kell, mert nem járhatok az összes felvételi-előkészítőre. Az fel sem merült eddig, hogy én mit szeretnék.
Én csak játszom a rám osztott szerepeket, közben pedig meggebedek. Annyira vágyom a szüleim elismerésére, a dicséretük éltet. Úgy éreztem, hogy minden álmukat nekem kell valóra váltanom. Most kezdek rájönni, hogy a nagy megfelelési kényszerben észre sem veszem, én mit akarok, nekem mi lenne a jó.
Ma az edzésen volt egy kemény vitám az edzővel, aki ráébresztett, hogy ez így nem mehet tovább. A vízilabdát biztosan abbahagyom. Végre kiállok az igazamért, bár tudom, hogy apának nagyon rosszul fog esni. De eljött az ideje, hogy leüljünk hármasban, és tisztázzuk a helyzetet, beszéljünk végre komolyan a jövőmről. Az én jövőmről, az én terveimről, az én álmaimról.
Lejegyezte: Laczkó Zsuzsa
A Kinek az álma? írás először a következő oldalon jelent meg: Napközis táborok.
