A második partit játszottuk, amikor Laci visszaért.
– Mi újság Rebekával? – kérdeztem tőle, mert a húga nélkül érkezett.
– A sárga épületben van a kézművesekkel. Esze ágában sem volt eljönni. Horgolnak – válaszolta, miközben leült mellém. – Még az esti meséjéről is lemondott – folytatta tűnődve. – Kicsit mellőzve érzem magam – tette még hozzá. Visszamosolyogtam, és megszorítottam a kezét, mire ő is megfogta az enyémet, és el sem engedte ezután. Kicsit nehezen ment így a kártyázás, így a következő körből kiszálltam, és a lábamat átvetve a padon Laci felé fordultam.
– Hogy vagy? – biccentett a lábam irányába. Megvontam a vállam, ülve nem fájt, menni meg amúgy sem volt hova, mert az eső megállás nélkül esett. A hangárban egyre nagyobb volt a hangzavar, mindenki próbálta jól eltölteni az időt. Az egyik helyen rögtönzött táncparti szerveződött, aminek a lényege az volt, hogy minél kisebb helyen táncoljanak a résztvevők különböző stílusokban, de úgy, hogy az tényleg tánc legyen, ne pedig egy helyben ácsorgás. Azért ugyanis kizárás járt. A barátnőim az asztalon hagyták az Unót, és elrohantak játszani. Én érthető okokból ezt kihagytam.
Egy másik sarokban pókereztek, de láttam pár embert egy szabadulópakli fölé görnyedni, és többféle társasjáték is előkerült. Az eső másfél óra elteltével enyhült egy kicsit, akkor mindenki reménykedve pislogott az ég felé az eresz alól. A reménykedés azonban hamar alábbhagyott, pár perc elteltével újra zuhogni kezdett.
A táncverseny időközben véget ért, Lilla fölényesen nyert mindenki szerint. A lányok visszaültek mellénk, és ismét előkerült az Uno. Folyamatosan ott zakatolt a fejemben az a délelőtti puszi, és elszomorított, hogy egy pillanatra sem tudtunk kettesben maradni azóta. Ahogy múlt az idő, és az éggel ellentétben egyre világosabb lett, hogy ma már nem lesz erre lehetőségünk, én úgy lettem egyre kedvetlenebb és hallgatagabb. Beszéltem a családommal, megnyugtattam mindenkit, hogy jól vagyok, biztosítottam anyut arról, hogy pihentetem a lábamat, meséltem az öcsémnek, és éppen amikor befejeztem a hívást, sötétbe borult a hangár. Megdöbbenve forgattam a fejemet, és a váratlanul beállt csönd miatt hallottam a fülemben doboló vért. Laci megszorította a kezemet, amit egész este fogott, és maga felé húzott, miközben éreztem a mozdulatot, ahogy ő is hajol felém. Ez már nem csak egy gyors puszi volt. És szerencsére az áramszünetnek sem lett túl hamar vége.
Lejegyezte: L. Molnár Edit
A Zuhog, esik, majd újra zuhog – Emma naplója, 60. rész írás először a következő oldalon jelent meg: ppz.hu.
