– Anyu? – vettem fel a telefont döbbenten. Valószínű anyukámat meglepte a hangsúly, mert ő még döbbentebben kérdezett vissza.
– Emma?
Na jó, ez elég hülyén jött ki.
– Szia – próbáltam korrigálni, meg normálisnak mutatkozni, arra gondolva, hogy ez mindenképp növeli az esélyeit annak, hogy maradhassak.
– Hogy vagy? – váltott anyám is csevegőre.
Itt következett az a rész, mikor hosszan és színesen ecseteltem, hogy mennyire jól, és már egyáltalán nem is fáj – közben természetesen összekulcsoltam a mutató- és a középső ujjaimat, ahogy füllentés esetén illik –, és gyorsabban futok, mint valaha, meg a spiccem is szebb, mint volt. Anyu itt közbevágott, hogy szerinte nem szabadna erőltetnem a lábamat, mire én meggyőzően azt válaszoltam, hogy eszem ágában sincs, folyamatosan pihentetem tegnap óta. Mondjuk, ez okozott némi ellentmondást a szavaimban, de anya csak horkantott egyet, majd annyit mondott, hogy azt képzeli.
Ekkor jött el a jó pontok szerzésének az ideje, úgyhogy udvariasan érdeklődtem minden otthon maradt hogylétéről, beleértve a nagyszüleimen túl a földszinten lakó Sanyi bácsin át a zöldségest is. Azonban jó anyám sem most jött le a falvédőről, így mielőtt rákérdezhettem volna a munkatársai családjára is, a szavamba vágott.
– Mit akarsz, Emma?
Mondjuk, erre majdnem megsértődtem, mert miért kell mindjárt azt feltételezni, hogy akarok valamit. Aztán kapcsoltam, hogy tényleg akarok, így megőriztem a kedvességemet és a csicsergő hangomat.
– Az van, anyu, hogy jó itt – kezdtem Léda tojásaitól a történetet, magamnak is időt nyerve, hogy kitaláljam, mit is akarok mondani. Hosszasan ecseteltem a tábor pozitívumait, a rám gyakorolt jótékony és hosszú távú hatásait, és az előnyöket, amelyeket az itt töltött idő által szerezhetek. Büszke voltam magamra, mert a mondandóm közepénél sem tartottam, mikor anyu felsóhajtott.
– Lilla?
Én meg elvigyorogtam magam azzal a biztos tudattal, hogy győztem.
– Marad – vágtam rá.
Itt egy jó hosszú kiselőadás következett arról, hogy hogyan kíméljem a lábamat, hogy karácsonyig kevesebb zsebpénzt kapok a váratlan kiadás miatt, és arról, hogy hogyan mossam ki a ruháimat, ha nincs elég.
Mire végre letettem a telefont, már biztos volt, hogy elkésünk a táncóráról. És akkor esett le, hogy hiába engedtek el mindkettőnket, az is lehet, hogy nincs hely a következő turnusra. Mondjuk, lehet, hogy inkább azzal kellett volna kezdeni.
Lejegyezte: L. Molnár Edit
A Maradunk? – Emma naplója, 66. rész írás először a következő oldalon jelent meg: ppz.hu.
