Az egész táborban csend uralkodik. Már csak az előző harc nyertesei fosztják ki a büfét, legalábbis azt, ami még maradt.
Az egész még a hét elején kezdődött, amikor nem jutott mindenkinek elég kaja. Elrontottuk. Fellázadtunk, és mi akartunk irányítani, de be kell látnunk, ez egyáltalán nem sikerült. Már nincs tanár-táborozó kapcsolat, se mókusbarátságok, a túlélésre megyünk. Mindenki csapatokat alakított, ha pedig kimaradtál, véged is volt. Nem tudom, hányan maradtunk, de én bujkálok. A kollégium romokban, egyes szövetségek egész szinteket uralnak. Én nem voltam ilyen szerencsés, nekem az egyik régi orosz laktanya teteje jutott. Nem sokat aludtam, lehetetlen kiverni a fejemből azt a napot.
Leültünk a hangárba, mindenki nevetett. Teltek a percek, majd egyre idegesebbek lettünk, aztán elszabadult a pokol. Páran a mókusoknak mentek, mások a büfénél a sorokat előzték, rohantak hátra, hogy valamit megkaparintsanak. Ater próbálta megmenteni a helyzetet, de reménytelen volt. Mindenki egymásnak esett, és onnantól nem tudtam követni az eseményeket, egyszerűen elrohantam. Azóta egyszer mertem a régi tábor területére merészkedni, ott találkoztam egy infóssal és egy sportossal. Láttuk egymáson, hogy nem vagyunk ellenfelei egymásnak, csak három ijedt gyerek, akik várják, hogy vége legyen mindennek. Gyorsan összeszedtük a maradék dolgokat: ennivalót, takarókat, pár parafalapot. Mostanra szerintem elég jó csapattá váltunk, főleg, mert eddig kihúztuk. Volt egy kis vitánk. Hallottunk olyanokat, hogy pár gyerek viccesnek tartja ezt az egészet, és meg akarják várni, mi fog ebből kisülni a végén. Miért nem mehetnénk haza, csak ilyen egyszerűen? Meg kellett néznünk, hogy mi áll közénk és az otthonunk közé. A legutolsó ház előtt elbújtunk a bokrok között, hátha látjuk, mi fog történni. A fiúk türelmetlenek voltak, ezért előrementek. Estig vártam, de azóta sem hallottam felőlük. Egyedül maradtam, de legalább elég felszereléssel, hogy túléljek.
Nem sokáig. Egy „szövetség”, ha lehet így nevezni őket, elüldözött. Most a Kincseskamra tetején lakom, ezt is onnan írom. Este arra ébredtem, hogy két csapat találkozott a hangárban, nem éppen olyan hangulatban voltak, mint akik szövetkezni akarnának. Egy kisebb verekedés volt, nem sokat láttam belőle, mert féltem, hogy észrevesznek, de biztosan látni fogom még összeverekedni őket, mert az ilyen nem maradhat bosszú nélkül.
Túl sokat harcoltunk, és túl sok a gyűlölködés, hogy ez véget érjen egy varázsütésre. Innen senki sem fog már hazamenni.
Mihócza Viktória
A Mit tesz az éhség az emberekkel… írás először a következő oldalon jelent meg: kecskenewsas.hu.
