Mint említettem, nem ismerem Kecskemétet. Ebből kikövetkeztethető, hogy nem ismerem a strandot sem. Utána lehetett volna nézni? Természetesen. Nem tettem meg? Ez is igaz. A csúszdákat viszont már messziről észrevettem. Utálom a csúszdákat. Nem, nem úgy utálom, ahogy más a tökfőzeléket, hanem annál sokkal jobban. Konkrétan rosszul vagyok, ha van a közelemben egy. Itt pedig nem egy volt, hanem hat. Már egytől szédülök, kettőnél nyomást érzek a tarkómban, háromnál émelygek is. Olyan helyen még nem jártam gyerekkorom óta, ahol ennél több van.
Mert ez nem születési rendellenesség, sokkal inkább poszttraumás stressz-szindróma. úgy négyéves koromig nem volt semmi problémám a csúszdákkal. Szépen kijöttünk egymással, én meg a kis piros a házunk melletti játszótéren. Vannak szép közös emlékeink a kavicsdobálásokról és a homokszórásról is. Imádtam legurítani rajta a kisautókat, a homokozóvödröket, a kulacsomat és bármi mást, ami a kezem ügyébe került. Aztán egyik nap a játszótér fenegyereke, a nálam sokkal – egész pontosan tíz hónappal – idősebb Amira ledobta rajta a kedvenc babámat, aminek felrepedt a homloka, és kifordult a bal szeme a helyéről. Na, azóta nem megyek csúszda közelébe. Mert ha egy babának kieshet a szeme, akkor ki tudja, hogy egy élő emberrel mi minden történhet.
Itt tartottam az okfejtésben, mikor Laci szája széle egyre jobban remegett az elfojtott röhögéstől.
– Milyen baba volt? – vigyorgott egyre szélesebben.
– Menő – válaszoltam duzzogva. – Azóta sem volt olyan menő babám. Mondjuk, mostanában nem is nagyon szoktam babázni – tettem hozzá eltűnődve.
– Értem – próbált Laci komoly maradni. – Nekem is volt egy kisautóm, kitört a kereke. Azóta is siratom.
Durcásan hátat fordítottam neki, mire megfogta a vállam.
– Sajnálom, hogy ledobta a babádat, nem kellett volna – igyekezett félig nevetve.
– Nem az a baj, hogy ledobta, azt én is megtettem vagy százszor. Az a baj, hogy kiesett a szeme.
Oké, ezen már mindketten röhögtünk.
Bár oldódott bennem a feszültség, és elmondva tényleg nem tűnt annyira tragikusnak a dolog, de ez nem változtatott azon a tényen, hogy összerándult a gyomrom, ahányszor a csúszdák felé pillantottam. Még szerencse, hogy nem kötelező lecsúszni egyiken sem.
Lejegyezte: L. Molnár Edit
A Utálok csúszdázni! – Emma naplója, 45. rész írás először a következő oldalon jelent meg: ppz.hu.
