Azonnal ki kellett derítenünk, hogy van-e lehetőségünk a maradásra, és ebben a helyzetben az sem számított, hogy irtózatosan nagy késésben voltunk. Egy óriási, kijátszatlan aduászunk volt: senki nincs, akit ne hatna meg a sérülésem. Az ikrekkel és Enikővel megüzentük, hogy elnézést és bocsánat, de a lábamra rá kell néznie az orvosnak, egyedül meg, ugye, nem mozgok valami jól. De nem az orvosi szoba felé vettük az irányt, hanem Lilla vállára támaszkodva ugráltam a barátnőmmel kideríteni, hogy maradt-e szabad hely a következő turnusban. Mondjuk, Lillának semmi oka nem volt ugrálni, hacsak az adrenalin okozta pörgést nem számítjuk.
A szerencse is mellénk állt, pár méter után Reginába botlottunk, sajnos szó szerint. Mert a nagy izgalomban Lilla sem nézett a lába elé, meg én sem, így a támaszom majdnem hasonló sorsra jutott, mint én, ha Regina nem kapja el az utolsó pillanatban.
– Lányok – mosolygott ránk a mókus –, nem volt elég a tegnapi?
Visszamosolyogtunk, hogy de, persze, elég volt, és hozzátettük minden átvezetés nélkül, hogy maradni szeretnénk. Reginának eltartott pár percig, míg összeállt a kép, ami természetesen a mi hibánk volt, mert egymás szavába vágva magyaráztunk, visítottunk, és nem mernék megesküdni rá, de szerintem Lilla röfögött is.
Miután Regina megértette, hogy mit akarunk, átjött a másik oldalamra, és – már ketten segítve engem – elindultunk, hogy megtudjuk, amit meg akartunk tudni. A táborvezetőnél kötöttünk ki, aki barátságosan fogadott minket, és nem húzta sokáig az idegeinket, hanem gyorsan ellenőrizte, hogy van-e szabad helyük. Mivel Somogyban valami hányós vírus tarol, így a mai nap folyamán egy testvérpár visszamondta a jelentkezését. Ami azt jelenti, hogy IGEN, lesz helyünk. Megbeszéltük, hogy mire van szükség a szüleinktől, nyomtatványok, befizetés, miegymás, azzal mehettünk is.
Az ajtó előtt boldogan egymásra vigyorogtunk, és Reginát is megöleltük, aki egy cseppet sem tiltakozott. Azért az orvosi szoba felé tényleg elkanyarodtunk, hogy mégse legyen akkora kamu a késésünk. Hezitáltam, hogy bemenjek-e, de igazából nem volt okom rá, így csak álltunk egy pár pillanatig az ajtó előtt. Mikor bentről motozást hallottunk, gyorsan odébbálltunk, mert mégiscsak furcsa lett volna, ha valaki megláttja, ahogy az ajtót bámuljuk kívülről.
Lejegyezte: L. Molnár Edit
A Maradunk! – Emma naplója, 67. rész írás először a következő oldalon jelent meg: ppz.hu.
