Amikor elfelejtesz önmagad lenni.
Ma felkeltem, de már nem voltam Réka. Pontosan mi is az a „Réka”? A többiek szerint ez a nevem, ők állítólag ismernek engem. De ki vagyok én? Nem emlékszem…
Az utolsó emlékem egy fényképezőgépes férfi arca. Legalábbis a többiek így hívták azt az izét, ami a kezében volt, de én már nem tudom, mit higgyek. A férfi felém fordította a kütyüt, én valamiért még mosolyogtam is, mintha teljesen mindennapi dolog lenne, hogy egy ilyen tárgyat irányítanak rám. Aztán jött a hirtelen villanás, majd minden elsötétült. Üresnek éreztem magam, csak azt tudtam, hogy meg kell találnom ezt a férfit. Nem tudom, hogy miért, de éreztem, hogy ő majd segít.
Egész reggel bolyongtam, mint egy élőhalott. Csak követtem a többieket, fogalmam sem volt, hogy kik ők, de ezt még nem mertem nekik bevallani, mert olyan kedvesen bántak velem. Egy nagy, nyitott épületbe mentünk, valami hangárba, és ott volt ő: a fényképezőgépes. Tudom, hogy ő is felismert engem. Ha nem így lett volna, akkor miért menekült volna, amikor a közelébe mentem? Követni akartam, de a többiek felrángattak egy terembe. Az U alakban elhelyezett asztalokon zúgó gépek álltak. Ahogy leültem az egyik elé, minden homályos lett, és egy képsorozat jelent meg előttem. Kívülről láttam magam, egy csapat gyerek között sétáltam a suli folyosóján. Nevettek, viccelődtek, történeteket meséltek, és legnagyobb meglepetésemre én is velük nevettem. Aztán vettem észre, hogy a fotós is ott volt. Ő is csendesen figyelte a sarokból a boldog énemet, mint én. Oda akartam futni hozzá, de ő csak a fejét csóválta. „Még nem állsz készen” – mondta, majd amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnt a látomás. Megint a teremben voltam.
Kezdtem megkedvelni ezt a csapatnyi embert körülöttem, tehát velük maradtam. Bejártuk az egész tábort, de a rejtélyes férfit, akit, mint kiderült, Mendlik Bálintnak hívnak, sehol sem láttam. Épp a trambulinoknál beszélgettünk, amikor újra látomásom volt: megint magamat láttam, ahogy az iskolában sétálok, miközben mindenki rajtam nevet, ujjal mutogatnak rám, és összesúgnak a hátam mögött, aztán új képeket láttam, amiken a szobában sírok egyedül. Forogni kezdett velem a világ, emlékképek ezrei kavarogtak a szemem előtt, egyre gyorsabban és gyorsabban. Osztálytársaim, a családom és ismerőseim arcai jelentek meg előttem. „Nem vagy elég jó!”, „Furcsa vagy!”, „Miért nem tudsz egyszerűen normális lenni, mint a többiek?”, „Kívülálló!” – suttogták. Ez már túl sok volt, kezdtem rosszul lenni a színes képkockák örvénylő forgataga láttán, amikor egy csapásra minden elsötétedett. Újra a kellemes ürességbe merültem.
Egy kopott raktárszerű épületben ébredtem. Valószínűleg a tábort körülvevő laktanyák egyikében voltam. Körülöttem keresztül-kasul zsinórok voltak kifeszítve, rajtuk fényképekkel. Amikor közelebb merészkedtem hozzájuk, észrevettem, hogy mozognak. Mint az újságok a Harry Potterben, ezek is mind éltek, és ha ez nem lett volna elég ijesztő, mindegyiken önmagam nézett vissza rám, életem különböző szakaszaiból. Akkor láttam meg Mendlik Bálintot a képek között. „Segíts! Miért vagyok itt? Mi történt velem, egyáltalán ki vagyok én?” Ehhez hasonló kérdések tucatjait zúdítottam rá, amíg ki nem fogytam a szuszból. „Végeztél?” – kérdezte olyan nyugodt hangon, mintha az előbb nem is kiabáltam volna vele. Csak bólintottam, mire ő elindult a képek dzsungelében, és intett, hogy kövessem. Csendben haladtunk az emlékeim között, amikor egyszer csak beszélni kezdett. „Már régóta figyellek…” Valószínűleg elég furán nézhettem rá ennek hallatán, mert rögtön védekezni kezdett. „Nyugi, nem vagyok egy pszichopata gyilkos! Az a feladatom, hogy mindent megfigyeljek, és kiszúrjam az ilyeneket, mint te.” „Igazán? Pontosan milyen is vagyok? Fura? Gyerekes? Egy szerencsétlen? Egy… egy…” „Egy egyéniség” – fejezte be helyettem a mondatot.
Sajgó Réka
A Lost – eltűntem írás először a következő oldalon jelent meg: ppz.hu.
