Sose voltam még itt, és minden ismeretség nélkül jöttem. Milyen így jönni ide, a PEOPLE TEAM-be? Erről fogok ma beszámolni.
Az előzményekről: eredetileg az Amnesty emberjogi „kurzusára” jöttem volna. Amit a héten végül nem indítottak el, mert a harmadik turnus kezdetéig összesen hárman gyűltünk össze. Mivel június óta erre a hétre készültem, és a téma is teljes eksztázisba hozott, kicsit elszomorodtam e hír hallatán. Amikor Ater ezzel kapcsolatban felhívott, mondta, hogy nincs gáz, választok másik témát, vagy visszakapjuk a pénzt. Ez a hír kicsit feldobott, így egyből utánanéztem jobban a választható témáknak (ez a tábor előtt maximum 3 nappal történt). Volt pár téma, ami tetszett, de ezek után képtelen voltam választani. Édesapám már egy ideje hajtogatta, hogy ő az újságírásra szavaz. Meg hogy szerinte ez tök jó, illik hozzám, és a későbbiekben még hasznomra is válhat. Nekem is tetszett az ötlet, de nem akartam elhamarkodott döntést hozni. Utána rátaláltam a KecskeNEWSásra. Egyből azt mondtam, hogy IGEN! Ezt én is akarom csinálni! Amint látjátok, most itt vagyok. A mi kvázi szerkesztőségünkben.
Barátok és tábori élet: A buszon jóban lettem egy lánnyal. Mármint megvoltak a közös pontok: ő is egyedül jött, és ő is most van itt először. Elvoltunk, és tudtunk miről beszélni. Végül közös szobába kerültünk. Minden a legnagyobb rendben volt (kicsit túlságosan is). Míg kedden ebéd után bedobta csak úgy, hogy ő hazamegy, mert nem érzi jól magát. Nekem ez a téma és egyéb változtatások után kicsit fájt (anyukám szerint örüljek, van saját szobám). Mindegy, lejártam kajálni, és ha épp nem volt hányingerem, vagy nem fájt a fejem (vagy csak szimplán volt kedvem), lejártam a közös programokra. Délutánonként főleg a cikkeim befejezésén dolgoztam. Gyakran zavart ez a körforgás, és hogy igazából így nincs kivel együtt menni mindenhova, de utána rájöttem, hogy így kellett lennie, nem kellett senkire várnom, vagy miatta mást csinálni, mint amit akartam. Kitapasztalhattam mindent a saját szemszögemből. A szobatársaimmal itt a tábor végén jóban lettem. Bármit kérhettem tőlük (többek között ők ébresztettek). Senkivel sem voltam rosszban, csak úgy gondoltam, itt mindenkinek megvan a maga köre, minek erőltessem magam rájuk. Emiatt voltak nehéz pillanataim a héten, de rájöttem, hogy örülnöm kell annak, hogy itt lehetek.
Újságírás (avagy a mi kicsiny szektánk): Az elméleti „órákat” nagyon szerettem. Tanulhattam, és bármilyen kérdésről tudtunk beszélni. Volt itt szó tényleg az égvilágon mindenről! Nem is órák voltak, inkább beszélgetések, amikből új információkat szerezhettünk. Amikor az első cikkemhez hozzáláttam, nem akartam elhinni, hogy én tényleg itt vagyok. Komolyan írhatok olyan témákról, amik érdekelnek, és még publikálva is lesz?! Ez volt számomra a csillagos ég (tényleg elképzelésem nem volt, mit fogunk itt csinálni). Reggelente egy olyan után, hogy mákos bukta (a mák örök ellenségem), esküszöm, csak ez adott erőt. Idejöhettem, gyakorlatilag bármikor, és alkothattam. Ha nem volt témám, akkor találtunk. Szóval ezen a részen teljes mértékben pozitívan csalódtam. Még azt is élveztem, amikor Borzas csak 13 évesnek hívott, vagy bármilyen emberjogi dologról volt szó, rám nézett, és kérte, hogy szóljak bele. Élveztem, hogy kutathattam a cikkeim témájában. Nagyon szerettem itt lenni, tényleg.
Vegyes érzelmekkel távozom, de mindenképp új tapasztalatokkal.
Czerjak Sára
A Kívülállóként a PT-ben írás először a következő oldalon jelent meg: kecskenewsas.hu.
