A kenutáborban minden nap hasonlóan zajlott. Reggeli, sátorbontás, vízre szállás, evezés, sátorállítás, vacsora. Az egyhetes tábor ötödik napjára azonban vihart jósolt az időjárás-előrejelzés. Módosítani kellett a terven, és egy közelebbi kikötőt keresni, ahol alkalmas terület kínálkozott a sátrak felállításához.
Az utolsó néhány métert a célig már viharos szélben és csepegő esőben tették meg. Viszont szerencséjükre a sátrakkal nem kellett bajlódniuk, mert a településen – ahova megérkeztek – felajánlották nekik, hogy a vihar elől behúzódhatnak a közösségi házba. A kenukat a partra húzták, és már rohantak is a kijelölt épület felé, mert egyre hangosabban és gyakrabban dörgött az ég. Hatalmas vihar kerekedett, ami viszont így, a stabil kőépületből nézve cseppet sem volt félelmetes. Három órán keresztül zuhogott az eső, és hirtelen legalább tíz fokot hűlt a hőmérséklet. A kistelepülés polgármestere, aki időközben összebarátkozott a táborvezetőkkel, mindenki megkönnyebbülésére azt találta ki, hogy a vizes fűben ne bajlódjanak a sátraikkal, hanem töltsék az éjszakát is a közösségi házban. Ágyak ugyan nem voltak, de a sátrakban sincsenek. A matracokat és a hálózsákokat pedig bárhol lehet használni. Örömmel elfogadták az ajánlatot, és a felkínált vacsorát sem utasította vissza senki.
Vacsora után, már sötétedéskor, az eső teljesen elállt. Bár a legtöbben kellően fáradtak voltak a mögöttük álló napoktól, Sári és Lilla még szeretett volna sétálni egyet. Miután bejárták a nem túl nagy település összes utcáját, a folyópartra értek. A fű nyirkos volt, a part sáros és csúszós, a kenukat pedig nem találták sehol. Lilla vette észre először, hogy hiányoznak, majd némi sikertelen keresgélés után, csúszkálva siettek vissza az ideiglenes szállásukra. A táborvezetőknek nem szóltak – hiszen korábban nem kéredzkedtek el, hanem egyszerűen csak kisurrantak az ajtón –, viszont a barátaiknak annál inkább. Ezután már hatan mentek vissza a folyóhoz, és a kenuknak valóban hűlt helyét találták. Az izgalom egyre nagyobb lett, a szállásra visszaérve még több embert avattak be. Viszont a takarodót is elrendelték, így megszűnt a ki-be mászkálás, és már csak maguk közt sutyorogtak az eseményekről.
Reggelre minden gyerek arról beszélt: mi lesz így a táborral, és hova tűnhettek a kenuk? Végül a táborvezetők is meghallották a beszélgetést, és gyors pakolás után közösen elindultak a folyó irányába, ahol ott sorakozott egymás mellett az összes kenu sértetlenül.
Hogy mi történt valójában? Soha nem derült ki. Talán csak rossz helyen keresgéltek a sötétben.
Lejegyezte: L. Molnár Edit
A Az eltűnt kenuk esete – A legjobb tábori történetek, 8. rész írás először a következő oldalon jelent meg: Legjobbtabor.hu.
