Már csak a filmesek munkája volt hátra, amit mindenki izgatottan várt, mert a táboron belül forgatták le az áldokumentumfilmjüket, amely az Ideglelés című filmből vett ötlettel Kecskemét kitalált legendáját járta körül, miszerint a kollégiumok hajdani boszorkányégetések helyszínére épültek, és a boszorkányok azóta is itt kísértenek, és magukkal viszik a nem tiszta szándékú táborozók lelkét. A téma látszólag korhatáros, de annyira viccesre vették, hogy bárki gond nélkül megnézhette. A legötletesebb megoldás az volt, hogy a kívánt szöveget szavanként és több ember válaszaiból vágták össze. Így egy-egy kérdésre volt, hogy négy ember válaszolt úgy, hogy a szavaikból állt össze a mondat. Szinte mindenkit meginterjúvoltak a hét során, de soha nem kapott senki olyan kérdést, amiből akár csak sejteni lehetett volna, hogy miről fog szólni a film. A filmben felbukkantak az ikrek – akik egyébként megjelentek a vetítésen férjestül –, Lilla és Beni is. Mire vége lett, már teljesen besötétedett, de valahogy senkinek nem akaródzott lefeküdni. Vagy mert utolsó estéjét töltötte itt, vagy mert ezekkel az emberekkel töltötte az utolsó estéjét. Nekem sem ment az elválás, így amíg csak lehetett, húztuk az időt, és mindent megnéztünk vagy hatszor. Végül a büfében kötöttünk ki, és egymás mellé húztunk két asztalt, hogy Benivel és az ikrek férjeivel együtt is kényelmesen elférjünk.
Amíg el nem zavartak minket lefeküdni, ott ültünk, és hangosan beszélgettünk meg nevettünk mindenen. Egyszerre volt könnyű a szívem amiatt, hogy tudtam, hogy én még nem megyek haza, és nehéz amiatt, mert Lillán és rajtam kívül a többiek viszont igen. Sokadik nógatásra visszamentünk a szobáinkba, de még akkor is ki-be mászkáltunk a kollégium folyosóján, mert halaszthatatlan megbeszélnivalónk volt egymással.
Egyáltalán nem meglepő, hogy reggel nyúzottan és rosszkedvűen ébredtünk. Néztem, ahogy Enikő csomagol, Lilla meg az ágyamon ülve várta, hogy becuccolhasson a helyére. Utána meg mindenki elindult szép lassan hazafelé. Megöleltem Enikőt, az ikreket, Izát, Benit, egészen meglepő módon az ikrek férjeit, majd Rebekát is. Laci maradt utoljára, Lilla és Rebeka arrébb vonultak, hogy megcsodálják Rebeka karkötőit, nekem meg jutott egy olyan csók, amitől még napokkal később is vigyorognom kellett.
Aztán ott maradtunk, Lilla meg én, kettesben a kapuban, és egymásra néztünk. Akkor kezdődjön a második menet!
Lejegyezte: L. Molnár Edit
A Egy nem igazi búcsú – Emma naplója, 80. rész írás először a következő oldalon jelent meg: ppz.hu.
