Aki hasonló helyzetben van, az biztosan megért, de remélem, a semleges többség is nekem ad igazat. A férjem szerint nem normális az, hogy még mindig kiszolgálom a majdnem tizenhét éves fiunkat. Az anyám is az ő pártján áll, szerinte is elkényeztetem azzal, hogy edzésre hurcolom, lesem minden kívánságát, a kedvenc kajáit készítem, ha kéri, akár késő este is.
Mit tegyek, ha nekem ez a természetes? Jólesik törődni az egyetlen gyermekemmel, amíg ő ezt igényli, megengedi. Hallom más szülőktől, hogy milyen távolságtartó lett a kamasz fiuk, bezárkózik a saját világába, és szinte idegenként élnek egymás mellett. Na, nálunk szerencsére másképp van. Én azt nem bírnám ki! Már azzal jól indul a nap, hogy reggel beosonok a szobájába, és halkan szólítgatva ébresztem. Még alig lát, olyan álmos, de a varázsszavakra – bundás kenyér vagy tojásrántotta – mosolyra húzódik a szája. Miért ne szereznék neki ezzel örömet?
Az meg nekem öröm és megtiszteltetés, ha megkér, hogy szaladjak el érte a suliba, és vigyem el edzésre. Minden percet értékelek, amit együtt tölthetünk. A félórás kocsikázás alatt megbeszélhetjük, kivel mi történt aznap. Igaz, hogy inkább én mesélek, mert ő pár szóval elintézi, de legalább meghallgat. Az sem teher, hogy megvárjam, míg végez, mert addig bevásárolok. Neki is veszek valami fincsi péksüteményt. Hiába morog miatta, hogy elhízik, tudom, hogy imádja.
A férjemmel sokat vitatkozunk mostanában ezek miatt az apróságok miatt. Nem érti meg, hogy én szeretnék minden pillanatot kihasználni, amíg lehet. Sajnos Beni hamarosan nagykorú lesz, és egyre függetlenebb, nem sokáig lesz már szüksége ránk. Az már most rosszulesik, ha néha inkább a haverokkal megy edzésre busszal. Persze attól meg nagyon boldog vagyok, ha felhívja hozzánk a barátait. Az, hogy bemutatja őket, nagy fokú bizalmat jelent. Szeretem látni, hallgatni őket, amikor a nappaliban filmet néznek és hangosan hahotáznak. Az sem áldozat, hogy sütök nekik pogácsát, esetleg pizzát. Úgyis mindig éhesek.
Anyám is azzal gyötör, hogy Beni miattam nem elég önálló, pedig itt lenne az ideje. Hagynom kellene, hogy leváljon rólam, többet legyen a barátaival. Az apja szerint jobban ki kellene venni a részét a házimunkából, legalább a szobáját rendben tarthatná, kiporszívózhatná. De szegénynek annyit kell tanulni! Meg a sport is rengeteg idejét elveszi. Én szívesen takarítok, mosok rá, amíg velünk van. Bele se merek gondolni, mi lenne, ha egy másik városban tanulna tovább. Remélem, eszébe sem jut, hogy az ország másik végében lévő egyetemre menjen. Én azt biztos nem élném túl!
De azt gondolom, hogy ő is érzi a törődést, a szeretetet, amit szerintem nem lehet túlzásba vinni. Bárki bármit mond, amíg én élek, és lesz hozzá elég erőm, mindig segíteni fogom. Arra törekszem, hogy megkönnyítsem az életét. Ez az anyák dolga, nem?
Lejegyezte: Laczkó Zsuzsa
A Tényleg túlzásba viszem? írás először a következő oldalon jelent meg: Napközis táborok.
