A kapunál Laci várakozott. Már messziről észrevettem, és minden korábbi rosszkedvem ellenére elmosolyodtam. Mert rosszkedvem, az volt. Miután realizáltam magamban, hogy a bokaficam egy tánctáborban oltári nagy szívás, megpróbáltam meggyőzni anyut arról, hogy ne induljanak el azonnal értem.
– De én maradni akarok – makacskodtam, anyu meg a vonal másik végén szintúgy, mivel szerinte annak semmi értelme. Oké, értem az érveit, viszont ő még soha nem járt a PEOPLE TEAM egyik táborában sem, úgyhogy fogalma sincs arról, hogy honnan akar hazahívni. Meg egyébként Laciról sincs fogalma. Aki most ott állt a kapuban, és folyamatosan az utat pásztázta, amin egyébként jellemzően semmi forgalom nincs.
– Kerestelek ebédnél – kezdte ezzel, mikor mellé értünk. – Enikő mondta, hogy mi történt.
Majd végigmért, és a tekintete megállapodott a felemelve tartott és bekötözött jobb lábamon.
– Nem tört el – állapította meg nyugodtabb hangon.
– Zúzódás, ficam – bólintottam.
– Maradsz? – jött a kérdés, és az volt az érzésem, hogy Laci bent tartotta a levegőt, amíg nem feleltem.
– Szeretnék – mondtam –, bár otthonról nagy a nyomás, hogy menjek haza. És az az igazság, hogy fogalmam sincs, hogy hogyan tudnék maradni. – Ennél a gondolatnál nagyot kellett nyelnem. Mert jelenleg rá sem tudok állni a lábamra. Hogyan is tudnék boldogulni egyedül?
– Segítünk – vágta rá egyszerre Lilla, Laci, Regina és a két kapuőr is. Minden szomorúságom ellenére nevetve néztem az utóbbiakra.
– Volt már itt ficam – legyintett az egyikük. – Sőt, volt, hogy egyszerre volt szalagszakadásos és törött kezű táborozónk is. Megoldottuk – néztek egymásra nem kis büszkeséggel.
– Ezt elmondanátok a szüleimnek is? – kérdeztem. – Mert lehet, hogy már úton vannak ide.
Megvártam, hogy bólintsanak, majd tárcsáztam anyut. Kihangosítottam és Regina kezébe nyomtam a mobilomat, majd Laci vállára támaszkodva arrébb ugráltam, hogy végre leülhessek a fűbe. Onnan hallgattuk, hogy Regina és a srácok anyu összes aggódó kérdésére türelmesen válaszolgatnak, majd elköszönnek egymástól. Regina hozzánk sétálva a kezembe nyomta a telefonomat, ahol válaszoltam ugyanazokra a kérdésekre én is, és hosszas huzavona után engedélyt kaptam a maradásra. Sóhajtva fejeztem be a beszélgetést, de elég volt egy pillantást vetnem a mellettem ülő Laci arcára, hogy tudjam, jól döntöttem.
Lejegyezte: L. Molnár Edit
A Hogyan kíméljem a lábamat egy táborban? – Emma naplója, 57. rész írás először a következő oldalon jelent meg: ppz.hu.
