Szerencsére a betegszállító kocsi viszonylag hamar megérkezett, és mivel nem volt túl nagy forgalmuk aznap délután, így megengedték, hogy Lilla is velünk tartson. A kórházhoz gyorsan megérkeztünk, ott pedig kerítettek nekem egy kerekesszéket, mivel lábsérülésnél ez a protokoll. Elég furán éreztem magam, miközben Lilla tolt végig a folyosón, Regina pedig ment intézni a papírokat. Pár perc múlva szólítottak röntgenre, és mikor azzal kész lettem, elfoglalhattam a helyemet a váróteremben. Lilláék ide már nem kísérhettek be, csak óránként tíz percre jöhettek megnézni, hogy van-e valami óhajom-sóhajom. Unalmamban a telefonomat nyomkodtam, amiről az elmúlt pár napban szinte teljesen leszoktam. A kötelező helyzetjelentésen kívül elő sem szoktam venni, pláne, mióta Lilla is itt van. Ezért is kerekedett el a szemem a csodálkozástól, amikor a telefon rezegni kezdett a kezemben, a kijelzőn pedig megjelent, hogy „anya”.
Körbenéztem, mert az is valószínűbbnek tűnt, hogy anyám lát valahonnan, mint az, hogy pont most hívjon teljesen véletlenül. Mert én meg nem akartam szólni neki, amíg ki nem derül, hogy fekvőgipszben megyek haza, vagy sem.
– Szia – fogadtam a hívást kelletlenül.
– Emma, hol vagy – nem kérdezte, kijelentette.
– Kórházban – válaszoltam minden mindegy alapon.
– Tudtam – mondta feldúltan.
Mégis honnan a jó fenéből tudta? Jó, ennyire azért nem misztikus a dolog, ránézett az applikációra, amin keresztül tudjuk, hogy hol tartózkodik a család többi tagja. Mondjuk, nem sokszor használjuk, szóval az mindenképp érdekes, hogy miért pont most nézett rá.
Miután elmeséltem, hogy mi történt, és megnyugodott, hogy semmi visszafordíthatatlan nem történt, azaz megvan kezem, lábam, fülem, belső szervem, letettük a telefont. Előtte azért megígértette velem, hogy azonnal jelentkezem, amint van eredmény. Arra még várni kellett. Akkor még nem tudtam, de majdnem három órát. Mert onnantól kezdve megállás nélkül újabb és újabb betegeket hozott a mentő, főleg hőgutával.
Amikor végül bekerültem a vizsgálóba, egy nagyon fáradt, de nagyon kedves fiatal orvos fogadott.
– Na, Emma – nézett fel a monitorról –, szerencsés esés, nem tört el, csak zúzódott.
Engem meg annyira elöntött a megkönnyebbülés, hogy alig hallottam, ahogy sorolja a sok pihenést, a kímélést és a fájdalomcsillapítást. Csak akkor esett le, mikor kitoltak a kísérőimhez, és rákérdeztek, hogy mi a helyzet. Sok pihenés? Az érdekes lesz.Lejegyezte: L. Molnár Edit
A Csak egy ficam – Emma naplója, 56. rész írás először a következő oldalon jelent meg: ppz.hu.
