Hiába tartottunk több szünetet a szokásosnál, ma tetőzött a kánikula, hatmillió fok árnyékban, olvadt az aszfalt, pecsenyére égett a vállam. Hiába ittam meg legalább három liter vizet, folyamatosan szomjas voltam. Már jóval ebédidő előtt kezdett szétesni a csapat, mindenki agya felforrt, a koncentrációs készségünk szertefoszlott. Gitta például csak azzal foglalkozott, hogy a testvére árnyékában maradjon, egyáltalán nem foglalkozva azzal, hogy a koreográfia szerint semmi keresnivalója nincs ott. Dóri belátta, hogy nem fog velünk előrébb jutni, így rendkívüli szünetet rendelt el, és javasolta, hogy zuhanyozzunk le, vagy legalább vizezzük be a fejünket. Én, megfogadva a tanácsát, sziszegve álltam a zuhany alatt, és elhúzott szájjal állapítottam meg azt a bizonyos leégést. Mindegy, világos felsővel jól mutat. Azért bekentem magam azzal a krémmel, amit még anyu tukmált rám otthon, és a szakadt táskám legalján lapult.
Amikor mindenki felfrissítette magát, és visszaszállingóztunk, megbeszéltük, hogy ez a mai próba esélytelen, mindenki próbálja árnyékos helyen a saját részét, és holnap újult erővel nekivágunk. A lányokkal eszünkbe jutott, hogy fogytán a szúnyogriasztónk – ami egyébként az ikreké, csak mindannyian azt használtuk –, és kitaláltuk, hogy el kellene mennünk bevásárolni. Nagyon csábító ötletnek tűnt a közeli klimatizált áruház meglátogatása, már csak egy kísérőt kellett magunk mellé szereznünk. Gitta és Gréta elrohant megoldani a problémát, majd pár perc múlva diadalmas mosollyal jöttek vissza. Van kísérő, mehetünk.
Nincs annál jobb, mint nyáron belépni a fotocellás ajtón át a hűvösbe. Az ikrek kijelentették, hogy odaköltöznek, hozzuk utánuk a cuccaikat. Én pedig vihogva néztem őket, közben nem figyeltem a lábam elé, és akkorát taknyoltam, hogy esküszöm, beleremegett az épület. Enikő és Lilla, akik mellettem lépkedtek, nem tudták eldönteni, hogy megijedjenek vagy röhögjenek, így nevetve próbáltak felrángatni a földről. Mondhatnám, hogy ekkorát még sosem égtem, de nem lenne igaz, átlag kéthavonta zakózom egy embereset. Így elég rutinosan keltem fel, nem nézve senkire, majd határozottnak tűnő mozdulattal ránehezedtem a jobb lábamra. Na, azt nem kellett volna. Tánctábor törött bokával? Jellemző.
Lejegyezte: L. Molnár Edit
A Próba, kánikula, leégés és beégés – Emma naplója, 53. rész írás először a következő oldalon jelent meg: ppz.hu.
